A Teljes Napló 1954–1956 (részlet)

Betűméret

1956

Január 25.

Anyám tegnap volt 82 éves.

Befejeztem „A gyertyák csonkig égnek” átdolgozását – a hosszú monológot egyféle hosszú dialógussá írtam át, s ha ma írnám, így írnám meg ezt a regényt. Prózában a „hosszú monológ” mindig megkerülése a feladat nehezebb végének. Újraolvasás és egyes részek felfércelése, majd összevarrása közben meglepett az a „regényesség”, amely ennek a regénynek igazi tartalma. Ez a regényesség őszinte (és miért ne legyen egy „roman” romantikus?). Lehet, hogy erre feleltek annak idején a magyar, aztán a német, spanyol olvasók, amikor ezt a könyvet kézbe vették. A regény már régen nem „regényes” – s ez a könyv hangjában, pátoszában, lírai modorában messze van tőlem, de azt hiszem, közel tud még kerülni, itt és ott, olvasókhoz.

Ezek a napok most az év elején egyféle különös ürességet hoztak el: az elmúlt nyolc évben, az emigráció eddig eltelt éveiben megírtam, elrendeztem mindent, amit írni, elrendezni szerettem volna. Most valahogy „munkanélküli” vagyok – s ezt a különös munkanélküliséget mesterséges, önkényes feladatvállalásokkal nem lehet feltölteni. „Die bleibt nicht aus!…” – sóhajtotta ilyenkor reménykedve az Öreg.

Santayana és Valéry leveleit párhuzamosan olvasom: a két mediterrán költő és filozófus egy időben élt. Most 1900 körül leveleznek, tehát az évben, amikor születtem. Magánéletük, írói, költői terveik problémái ma is ugyanazok lehetnének – de ebben a távlatban élesen látni, milyen irtózatosan elváltozott a szellemi alkotó ember körül a világ, milyen más szellemi légkör feszültsége ma az alkotó körül.

Valéry végül megmaradt költőnek, s Santayana belemenekült a „filozófus” szerepébe. Valérynek örökké honvágya volt, hogy filozófus legyen, és Santayanának örökké honvágya volt, hogy költő legyen. Egy „hivatásos filozófus” – a spanyol ifjúkori levelei is ezt bizonyítják – éppen olyan torz és különös tünemény, mintha ifjúkorában elhatározná valaki, hogy – hivatásszerűen – „szent” lesz.

Nem vagyok különösebben egészséges e napokban. Durchhalten, du Lump.

Január 26.

Nem lesz könnyű. Valószínűleg el kell szánnom magam egy epeműtétre. Ha ugyan!

L. nénit látogatom meg, aki – 82 éves – a napokban hazarepül látogatóba, Budapestre: a hidegháborús koreográfia egyik tánclépése módot ad arra, hogy újdonsült amerikai állampolgárok is ellátogassanak a vasfüggöny mögé. Repülővel indul, huszonnégy óra múltán Budapesten lesz… Ebben van valami felfoghatatlan, felfokozott, csaknem félelmes. De az is benne van, hogy minden lehetséges.

Mindenesetre gusztus kell hozzá, hogy ma valaki innen a vasfüggöny mögé látogasson; nem éppen L. néni esetében, mert végül is 82 éves korban már minden szabad. De az effajta turistaság kissé olyan is, mintha valaki 1944-ben vízumot kapna, hogy néhány napra Auschwitzba látogasson, ahol a rokonai alkalmazottak a krematórium környékén.

Éjjel olvasmány: Gibbon, a niceai zsinat őrültjei, az ariánusok. Ma kísértetiesen ugyanez történik a vasfüggöny mögött – s talán nemcsak ott.

A „század intellektuális tétele”: „Az Isten meghalt, az embernek nincs többé célja a világegyetemben” – emlékeztet Egon Erwin Kisch tételére, aki az első világháború után a Prager Tagblattnak a következő fejcímet ajánlotta: „Franz Ferdinand lebt, der Weltkrieg war umsonst.”

A Missa Solemnis „Credo, Credo”-tétele, lemezről, többször egymásután. Olyan, mint egy röntgenkezelés.

Január 28.

Az orvosi vizsgálat eredménye: tanács, hogy operáltassam meg magam. Valószínű, hogy epeköveim vannak, az epehólyag lobos stb.

Ez mind lehetséges. Sajnos, túlságosan jól érzem magam e pillanatban ahhoz, hogy siessek kés alá feküdni. Tünetek vannak, de nem sürgetnek. Ilyenkor nagyon kell figyelni. Az orvos mindig csak a „letetet” látja, és a „következményeket” mérlegeli. De „Lelet” és „következmény” között van a beteg, az élet, ez a pillanat, amelyet éppen élek.

Epekő lehet karcinogén, de mennyi minden lehet még karcinogén! Arany János epeköve átfúródott a hasfalon; így élt még évekig, Karlsbadba járt. Nehéz tisztán látni. Nehéz kés alá feküdni, amíg a Hang azt nem mondja: itt a pillanat.

Bizonyos, hogy én most „érett” vagyok valamire: az életre is, a halálra is. Mintha sok mindent „befejeztem volna”. De van kedvem élni. Talán lesz kedve dolgozni is. Ha meghalok most, egyféle „rendet” hagyok magam után. Amit még dolgozhatok, aligha lehet igazában más, mint vers és dráma: abban a lelkiállapotban, életérzésben vagyok, amikor egyféle drámai líraiság – és lírai drámaiság – számomra az egyetlen elképzelhető kifejezési lehetőség.

Nem „magyarázni” többé. Nem is „bizonyítani”. Csak „elmondani” – de nagyon tömören, teljes hőfokkal –, ahogy a dráma és a vers beszél.

A Metropolitan múzeumban egy sumér terrakotta, Kr. e. 2000-ből. A szakállas sumér alak ugyanolyan bokorugró szoknyát visel, mint a kunsági parasztok. Most bizonygatják a magyarok sumér eredetét.

Hogarth metszetei az alagsorban. Anekdotákat véstek rézbe, egészen „könnyű kézzel” – de hihetetlen, milyen sokat kellett tudni a mesterségről annak, akinek ilyen „könnyű” volt a keze.

Valaki újra megkérdez, tulajdonképpen miért élek itt, Amerikában. Válaszom megint csak ez: – nyilvánvalóan régen alakot kapott bennem ez a válasz: azért élek itt, mert csak itt van módom reá, hogy magyar író maradjak.

Megvásárolom a könyvet.

A cikk megosztása: