Cikkek részletes - Cikkek - Helikon - A magyar könyvműhely

„Veszedelmes, ha az író próbálkozik műveinek belterjes kiaknázásával és egységes kötetbe gyűjti azokat a közleményeit, amelyeket az újság naponta megújuló szükséglete szólított ki belőle. Időszerűségükről, elfelejtett eseményvázukról lefejtve azok az észrevételek, ötletek nemcsak életteljes színüket, ragyogásukat vesztik el, hanem legtöbbször értelmüket is. Valóban a bolhapiac kimentett limlomainak célja veszett szomorú zűrzavara az ilyen könyv. Intelem a csüggesztő mulandóságról. Kínos lelepleztetése az írónak, akiről kiderül, hogy csak siket visszhangja, tehetetlen teremtménye az eseményeknek. Iszapos kavargás, amely akkor is megmarad, amikor már a hajó rég a látóhatár mögé tűnt.

Nos, Márai Sándor új könyve, a »Bolhapiac«, amely nem is nagyon válogatósan markolja egy vaskos kötetbe néhány év újságcikkeit, meglepő kivétel. Úgy tudom, hogy ezek a cikkek a napilap oldalain becsülettel állották a rájuk bízott föladatot, és a szerkesztőség sokhangú együttesében teli tüdővel vitték a tenor vezető szólamát. De itt a kötetes gyűjteményben kihullott belőlük a mulandó napi érdek, elenyészett az írásra serkentő alkalmak tarkasága, és ami megmaradt benne: az egy kitűnő írónak vallomása – nem a világról, amely amúgy is csak az ő alanyi kivetítődése, hanem önmagáról. Ez is leleplezés, de nem olyan, mint amikor a csenevész test vetkezik ki pompás jelmezéből, hanem mint amikor az ideiglenes lepel hull le az örök szoborról. Véletlen élmények, kiszámíthatatlanul fölbukkanó jelenségek beszámolója ez a könyv, sokszor éppen csak egy kis narancshéj, amelyen megsiklik az ember, egy pillanatra utána néz, aztán hümmögő monológgal továbbhalad az útján. És mégis arra késztet, hogy egy lélegzettel olvassuk végig, mint ahogy az egységesen, szervesen megépített regényeket szokás. Mert anyagának tarkaságában, ötleteinek folyton majdnem nyugtalanító villódzásában is egységes regény ez a könyv. Éspedig tragikus regény: az író küzdelme végzetével, amely engesztelhetetlenül az élet látszataival szembeállítja őt. A környezet, az alkalom vagy ahogy ő nevezi: az Élmény folyton éspedig majdnem a vásári panoptikumok mulattató tarkaságával változik, de mindig egy marad a regény hőse: az Attitűd. […]

Mint egyszerű olvasónak be kell számolnom arról a benyomásomról is, hogy ez a könyv elejétől végéig lenyűgöző olvasmány. Ha a színvonalának van is hullámzása – néha bizony a burleszk fintorig is leereszkedik –, de ez is egy igaz írói lélek izgalmas viaskodása önmagával. És éppen ez az, ami a látszólag összefüggéstelen darabkákat egy egységes drámai mozgalom ritmusába állítja.”

(Nyugat, 1934. dec. 1–16. 23–24. sz. 604–605. o.)

Megvásárolom a könyvet.