Temesi Ferenc

(Szeged, 1949. nov.30.)
Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig is tudtam, hogy mesélnem kell.

Egy alföldi városban, Szegeden születtem 1949-ben, s persze kezdetben nem tudtam írni. Akkoriban hadvezér akartam lenni. 1956-ban orosz tankok özönlötték el az országot. Én még csak hétéves voltam, de úgy éreztem, vissza kell vonulnom a hadvezéri pályáról. Festeni próbáltam. A baj csak az volt, hogy kisgyermekkorom óta remeg a kezem. Mit mondjak: a csellójátékban sem sokat segített. Így aztán bandát szerveztem. Mindig is szerettem emberek között lenni. Ezért is öleltem meg a vaskályhánkat kétéves koromban. Ócska kis vaskályha volt, én meg olyan kancsal, hogy még mindig csodálkozom: nem a levegőt öleltem meg a kályha helyett.

Kilencéves koromban öngyilkosságot kíséreltem meg, de nem sikerült, ezért világgá mentem. A világot túl nagynak és hidegnek találtam (késő ősz volt), ezért – tizenöt kilométer után – visszafordultam.

Az írás úgy jelentkezett az életemben, mint a többi gyerekében: iskolai fogalmazások formájában. Egyszer, talán nyolcadikban, sokáig feszülten vártam a füzet fölött. Aztán belevágtam. Csak a ritmust kellett tartanom. A történet adta meg, mi fog történi, és azt is, hogy hogyan. A történet tanított meg írni. Még azon a nyáron unalmamban megírtam életem első nem iskolai dolgozatát, a konyhaasztal viaszkosvászon terítőjén. Kiábrándulás - ez volt a címe. A többit hozzá lehet képzelni.

A nyelvek ragadtak rám. Általánosban ötödiktől orosz tagozatos voltam, mellette németül is tanultam. A gimnáziumban francia tagozatra jártam, de az angol legalább úgy érdekelt. A tanulmányi versenyeken elért eredményeim miatt fölvételi nélkül kerültem szülővárosom egyetemére, lustaságból a magyar-angol szakra. Három embertől tanultam ott egész életre szólót. 1971-ben ösztöndíjjal a Londoni Egyetemen tanulhattam.

A gimnáziumban lettem profi író. A hülyéket kivéve senki sem ír másért, mint pénzért, miként arra a nagy angol szótáríró, Samuel Johnson rámutatott. Verseket írtam a haverjaim csajainak cigarettáért és kifliért. Tizenhat éves koromban tudtam, hogy író vagyok. Istennek hála, azért nem írtam többet évente két-három történetnél.

Tizennégy éves koromtól fogva versenyszerűen kosárlabdáztam, na meg a város legismeretlenebb beatzenekaraiban énekeltem szólót. Ez volt a hatvanas évek közepe, vége. Az idő nem nekem dolgozott. Hanem, mint mindig, az órásoknak.

Tizenkilenc éves koromban megjelent az első történetem. Másfél évig várattak vele. Megloptak: elvették az első kinyomtatott írás fölötti örömöt.

Huszonhárom éves koromban valami fontos történt velem: meghaltam autóbalesetben. Már kifektettek mint hullát az út mentén, amikor hirtelen felálltam. A szerelmem, akivel együtt stoppoltunk, nem állt föl. Újabb sikertelen öngyilkossági kísérlet. Belekerült némi időbe, míg rájöttem, miért maradtam én meg. Fölnőni elég volt néhány másodperc.

Szegedről menekülnöm kellett az emlékek elől. Az utcáról találtam munkát Pesten az Egyetemi Könyvtárban. Aztán egy darab ideig a Fiatal Művészek Klubjának művészeti vezetője voltam.

1975-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kaptam. Azóta vagyok szabadúszó író, műfordító. 1977-től a Művészeti Alap, 1984-től a Magyar Írószövetség, 1987-től a magyar PEN Club tagja. 1983-ban meghívást kaptam a One World Poetry költészeti világfesztiválra Amszterdamba. Európa majd minden országában jártam. 1988-ban hosszabb utazást tettem Kínában, ugyanebben az évben ösztöndíjjal részt vehettem az Iowai Írói Program munkájában az Egyesült Államokban. 1991-ben előadásokat tartottam a VI. Nemzetközi Írói Szimpozionon, Mexikóban.

Az első könyvem 1977-ben jelent meg. A címével sokat szórakoztak a barátaim, pedig az az igazság, hogy egy népmeséből való (Látom, nekem kell lemennem). Ajánlatos óvatosnak lenni az olyan írókkal, akik a szájhagyományból indultak.

Időközben megnősültem, és született egy fiam. Tizenöt év együttlét után elváltam. Hiúságom ellenére igazából nem akartam író lenni. Nem túl nagy szerencse sehol sem, ha írónak születik valaki, de Magyarországon akkor úgy éreztem – kész csapás. Az első könyvemről szépeket írtak (akkor még, ügy kb. az első regényem utánig, elolvastam a kritikákat), de nem hozta meg azt a sikert, amit vártam tőle. A legrosszabb kereskedő vagyok a hiúság vásárában. Szerettem volna a szerelemről és a halálról írni, de 1973 még túl közel volt. A szakmában van egy babona: egy könyvet mindenki tud írni. Ez nem igaz. Egész életművek porosodnak a polcokon, és nincs közöttük egyetlen könyv sem. Nem főttem elég gyorsan a második könyvemmel, kezdtek leírni a szakmában. Hogy mást ne mondjak, egyetlen ün. "nemzedéki antológiában" sem szerepeltem, aminek utólag örülök. Második, ezúttal irodalmi sírgödrömből is kimásztam, s zavart arccal lesöpörtem a ruhámról a rögöket.

Én nem tudom, miért akarnak ma is annyian írók lenni. Az aligátorokkal való birkózás után talán ez a legnehezebb foglalkozás. Az egyetlen mesterség, amelyben senki sem találja mosolyognivalónak, ha napi 24 órás munkával se tudsz megkeresni egy vasat se. Ráadásul annyi szerencse kell hozzá, hogy a lóversenyzés megbízható, polgári foglalkozásnak tűnik mellette. Az a foglalatosság, amelyben minden áldott és kevésbé áldott napon be kell bizonyítanod a tehetségedet olyanoknak, akiknek soha nem is volt.

Az írók szerepe különben is égtájak szerint változó. Amerikában csak a sikeres írók számítanak. Kínában vagy Oroszországban mindegyik.

Hollandiában vagy Angliában egy se. Franciaországban a kifinomultak, Dél Amerikában a lázadók, Ausztráliában el kell magyarázni, mi az, hogy író. Magyarországon – mit ad Isten - a politizáló irók a menők. Pedig a politika nem gyümölcsöző útja a prózának. Írni alapvetően azt jelenti: elfogulatlannak lenni. Író az, aki jól tud szenvedni. Aztán jönnek falkában a boldogok – az eső sem egyedül esik a tetőre –, és megpróbálják szenvedés nélkül utánacsinálni. Egy igazi író mindent és mindenkit akar, de valójában semmire és senkire nincs szüksége. Rengeteg besorolás van az írókat illetően, de csak egy számít: metszőfogak és őrlőfogak.

Ezt a kítérőt azért tettem, hogy jelezzem azt a kilencévnyi önpusztítást és/vagy előkészületet, amellyel az első regényemhez formáltam magam. Három évig és két és fél hónapig írtam egyfolytában. Azt akartam, hogy olyan regény legyen, amelyet olvasni fognak, amíg magyar van. A regény volt a foglalat, halott szerelmem az ékkő. Az író indítéka joggal nem érdekel senkit, de nekem Kati volt az okom ehhez az 1421 oldalhoz. A regény mindkét része listavezető lett Magyarországon, a népszerűség pedig amely írói udvariasságból is fakadhat – a posztmagyar kritikusok szemében az alacsonyabbrendűség bizonyítéka. Ez a könyv, a Por (1986/87) rengeteg barátot és ellenséget, valamint három díjat hozott.

A siker betegség, amit mindenképpen meg kell kapnia az embernek. Utána el kell felejteni. Egyszerűen tovább kell dolgozni. A következő a 3. könyv volt (1989), azután A sziv böjtje (1991), majd a Pejote (1992). 1993-ban jelentettem meg a Porral kezdődő regényciklus középső darabját, a Hidat, egy kb. 30 íves regényt. Hosszas készülődés után (tulajdonképpen ez volt életem első könyve) nagyjából fél év alatt írtam meg. Ami világossá teszi: (a szakácstudományom mellett) a munkabírásomra vagyok a legbüszkébb.