Termék - Helikon - A magyar könyvműhely

A könyv a cigányság sorsát, történetét dolgozza fel. Nem a magyar cigányokét, hanem a Föld romáiét. Körülbelül egy évezredet ölel fel ez a história. Természetesen benne a magyarság részét képező cigányság, a magyar roma társadalom különböző csoportjait alkotó emberek története is. És benne a többi roma. Gitanók, romák, oláh cigányok - Andalúziától Oroszországig. Nem tudományos munka ez - hiszen szépíró írja -, reméljük, mégis valami újat hoz. A szerző nem leereszkedő barátsággal, képmutató sajnálkozással, nem haraggal és nem elzárkózással, nem is a szociológus, kultúrantropológus kötelező szenvtelenségével ír a témáról. Nem belülről, de nem is egészen kívülről: hiszen emberekről ír. Akik szerethetők és gyűlölhetők. Akik szerethetők, pedig rosszak, és gyűlölhetők, pedig jók. Csak nem ismerjük őket. Nem is akarjuk megismerni őket? Olykor úgy tűnik, a falak, melyek elválasztanak minket, állnak. Kit, kitől? Minket tőlük? Őket tőlünk? Minket egymástól? A könyv - bő szövege ellenére is - inkább album. Tele fotóművészek remek képeivel.

Részlet a szerző előszavából:

„Eszembe juthatna falusi gyerekkorom néhány esete, a cigánysor, ahol rendszeresen megkergettek minket, szurtos kölyköket - a szurtos kölykök. Eszembe juthatna az a nagyon szép és nagyon-nagyon komoly kislány is, aki cigány szüleivel együtt a Petőfi utca egyik takaros kőházában lakott Felvidékről elűzött magyar, Erdélyből menekült székely, kitelepítést átvészelő sváb családok, vagyis csupa nem cigány ember között. Úgy éltek, úgy beszéltek, úgy dolgoztak, úgy öltözködtek, mint mi, mint akárki más, mégis mindenki tudta, hogy cigányok. Szerelmesek voltunk abba a szép és komoly lányba, bódult legyekként kóvályogtunk gyerekcimborámmal a házuk körül. Máig tudom a nevét, holott egyetlenegyszer sem állt szóba velem. Ha meglátott, lehajtotta a fejét, elkerült, átment az utca másik oldalára. Talán azért is, mert az édesapja úgy óvta, úgy figyelte, ahogyan egyetlen más ismerős lányt sem vigyáztak a szülei. Bőrük barnasága, sötét hajuk olajos fénye mellett talán éppen ez különböztette meg őket. A különös féltés. Gyerekként nem hiszem, hogy értettem, átéreztem ezt, de észrevettem, hiszen máig emlékszem. Hogy mire? Nem is tudom.
Semmi eseményre. Semmi rosszra. Csak a cselekménytelen drámára. A mozgásukra. Annak a kis családnak minden tagja úgy mozgott, mintha tojásokon járna, mintha csurig telt pohár lenne a kezében. Mintha az egész világ őket figyelné.
Évtizedek távolából azt remélem, meg tudták védeni a világukat. Azt veszem észre, hogy visszamenőleg is szurkolok nekik, aggódom értük...”